Családi hagyományőrzés I. - II.

Születés - Névadó - Keresztelő
Leánykérés - Legénybúcsú - Lakodalom
Házassági évfordulók 10-25-50-60
Névnapok, születésnapok
Halottelsiratás - búcsúztatás

A hagyományok tisztelete, azok továbbvitele nemzedékről nemzedékre az őseink és a magunk tisztelete, megbecsülése. Tartást ad a becsületre, szeretetre, egymás tiszteletére, emberségre.
Erősíti az együvé tartozás érzését jóban, örömben és bajban.
A hagyományok őrzése nem csak a családok, barátok kötelékeit erősíti, hanem a nemzethez, mint egy nagyobb közösséghez való tartozás hitvallása is. Hiszen a család, mint a társadalom legkisebb sejtje alkotja magát a társadalmat, - a nemzetet. Az öröm, a vidámság és olykor szomorúság közös vállalása összetartó erő. Emlékeket teremt a történései által, melyekre életen át emlékezni lehet.
Rituáléi nemzedékről nemzedékre száll. Egyes részei elkopnak, más részei új elemekkel gazdagodnak. Pl. a középkori módos lakodalmaknál 4 lovas batár, a 20. században 2 lovas hintó, napjainkban személygépkocsi viszi kidíszítve szalagokkal, virágokkal a menyasszonyt, majd az ifjú párt. Mindig nagy öröm a családban egy új családtag születése. Ezelőtt a fiatal anya szép rékliket, kis sapkákat kötögetett a jövevény számára sok-sok szeretettel. Ma már mindezt szebbnél szebb kivitelben megveheti az áruházláncolatok üzleteiben.
Ma már jól felszerelt szülészetek képzett gárdája ügyel a születendő gyermekre és az édesanyákra. A mi 70-80 éves korosztályunkat még a „bába” néni segítette a világra odahaza az apák asszisztálása nélkül. Amikor megszülettünk, a bába megfürdetett, tiszta pólyában bemutattak a családnak és odafektetett édesanyánk mellé. Ma már ez szülészeti osztályon, idegenek közt zajlik le annyi különbséggel, hogy nívós segédszemélyzet és sok esetben az apuka jelenlétében.
Szokásban volt a gyereket minél hamarabb megkeresztelni, ha véletlen meghal, ne „pogány”-ként távozzon. Szokásban volt a gyerekágyas anyának finom ebédet vinni a barátnők, rokonok részéről, hogy hamar felerősödjön. A keresztkomaság nagyon fontos baráti és családi „intézmény” volt és általában ma is az. A szülő nélkül maradt gyermekről a keresztszülők gondoskodtak, sok esetben azok is nevelték fel. Szép hagyomány, hogy a keresztelőt, ma sok esetben a névadót meg is ünnepelték a család anyagi tehetségéhez mérten.
A hivatalos költségek, ajándékok a keresztszülők gondjai voltak általában. Minden máig érvényes szép szokás, hogy a gyermekek szeretik, tisztelik kereszt (névadó) szüleiket, akik szent kötelességet vállalnak arra, hogy keresztgyermekeik mellett jóban-rosszban kiállnak az életük során. Ezelőtt volt egy nagyon szép szokás, a „leánykérés”. Ennél a fontos lépésnél is legtöbbször a keresztapa ment el a fiatalemberrel a jövendőbeli kislányt „megkérni”. Ha igen volt a felelet, megbeszéltek egy időpontot, amikor a fiú szülei elmentek a kislányékhoz „háztűz-nézőbe”. Vagyis meghivattak egy ünnepi ebédre, amikor is a szülők megbeszélték mikor is legyen a hivatalos eljegyzés, aminek megtörténte után (lányos szülő tartotta) volt a templomi gyülekezet előtt az első „kihirdetése” annak, hogy ez a fiú és ez lány a mai naptól jegyesek. Ezután még következő 2 vasárnapon is „kihirdették” őket, majd jöhetett az esküvő.
Nahát persze ez napjainkra nagyon sok esetben nem ilyen szép hagyományok szerint történik, hanem sajnos nagyon leegyszerűsített formában. Elmaradnak a szép és fontos formaságok, melyek időt adtak arra, hogy a fiatalok is, meg a családok is jól megismerhessék egymást. Felvetődik a kérdés, megéri-e annyira sietni? A szokásokat nem mellőzni kellene, hanem valahogy modernizálni, megújítani úgy, hogy tiszteletre méltó legyen. Aki így tesz, nem csak ősei hagyományát, hanem saját magát is tiszteli vele.
A lányhoz „járni” a legényes napokon (szerda és szombat) lehetett. A nótában szépen le van írva: Az asztalnál lány és legény, a szívükben vágy és remény. Tervezgetnek csendesen, amíg a kemence szögletében az anyóka kuporog…
Tehát nem magukra hagyatva tervezgettek, a nagymama, vagy nagynéni, anyuka szépen felügyelt.
Ma ez sajnos nem így van. A szabadság sokszor meggondolatlanságot szül, amiért a kapcsolat zátonyra fut, lehet, hogy azért, mert a „kemence szögletében” az anyóka manapság már nem kuporog.

Csorvás, 2007. március 12.

Csanádi József

Családi hagyományőrzés II.

A március-áprilisi számban azt hiszem addig jutottunk el, hogy a legény járt a lányos házhoz jeles alkalmakkal a ragaszkodás (udvarlás) szimbólumokkal is kifejezésre jutott. Pl. május elsejére éjjel a lányos ház kerítésére, kapujára szép „május-fát” állított a legény, ami szépen fel volt díszítve virágokkal, színes szalagokkal.
Vagy húsvétkor elment a legény tiszteletből és szeretettel „meglocsolni” és nem „megönteni” a lányt, hogy belebetegedjen! Már ezek alatt a szokások alatt is erősen inog a talaj.
Régen az udvarlás általában kb. 1 évig tartott, mire elértek az esküvő napjáig és a lakodalmi mulatságig. A vőlegény az esküvő napja előtt, valamelyik este „legénybúcsút” tartott, ahol még legényként a legkedvesebb barátaival jól kimulatta magát, mivel esküvő után ez a mulatozás a barátokkal már illetlenség számba ment volna. A házaséletben mulatozni már csak olyan helyen volt illendő, ahová a fiatalasszony is mehetett, mert ott voltak más asszonynépek is (közös mulatságok, bálak meg vásárok és búcsúk). Ez utóbbira már a jegyben járás alatt is együtt vettek részt, sőt néha előtte is. Itt jött a búcsúfia ajándék. Egyidőben ez volt a tükrös mézeskalácsszív – ma akármi, ami tetszik a kislánynak.
Az esküvő és a lakodalom mindig jeles ünnepi esemény volt a fiatalok életében. Az esemény levezénylője a vőfély, aki már az esküvőre hírmondó atyafiságot és baráti kört meghívni is hivatott volt. Ez a szép szokás máig élő hagyomány. Ma is vannak a „szakmának” avatott mesterei, akik jó szervezők és kitűnő mulattatók. Gondoskodnak róla, hogy a menyasszony „kikérésénél” és búcsúztatásánál szem szárazon ne maradjon a meghatottságtól. Meg kell itt említeni, méghozzá kiemelten a násznagyokat (esküvői tanukat), ezek általában a keresztapák szoktak lenni. Ők a megbízottak arra nézve, hogy a szülők helyett fogadják az érkező vendégeket a főasztalnál, a fiatal pár mellett, amikor a vőfély elővezeti őket érkezésük sorrendjében. Bemutatja őket, mint új vendégeket, figyelmükbe ajánlja a többi vendégnek, átveszi tőlük az ajándékot, ha magukkal hozták, na és fizetnek ahol kell és illik. A vacsoraasztal terítéséhez, a feltálaláshoz elővezeti a tálakat hozó személyzetet, szép és tréfás rigmusokat mond a jókedv fokozására. Ezt persze már vacsora előtt, úgynevezett perorációkkal (előszónoklatokkal) is előkészíti, hogy vidámabban várakozzon a násznép a vacsorára. Éjfélkor elindítja a menyasszonytáncot, ez volt valamikor a menyasszony első keresete, „szita-” vagy „rostapénz”. „Enyim a menyasszony” kiáltással „bankót” dobtak a szitába – rostába, amit a násznagyok tartottak. Ma már általában a vőlegényt is „veszik” és táncoltatják. Módosabb helyeken ez a szokás „büszkeségből” nem járta. Pedig bizony ez valamikor is, meg ma is jószívű, baráti adomány a fiatalok életkezdéséhez. A lányt amúgy is „kistafírungozták”: a hálószobabútor plusz ágynemű. „Viszik a menyasszony ágyát, feltették a nyoszolyáját”, mondja a nóta. Innen ered a „nyoszolyó” lányok kifejezés is, ők vetették meg a fiatalok ágyát, amikor a „kontyolóasszony” fölkontyolta, asszonnyá avatta a menyasszonyt. Nem tudom, ma betartják-e ezeket a szokásokat, vagy már javarészt ezek is feledésbe mennek. Pedig a jó vőfély által szépen levezényelt esküvő és lakodalom soha el nem múló szép emlék egy küzdelmes életre. Erőt adó, nagyszerű útravaló.
Nagyon szép hagyományőrzés kis városunkban az évről-évre megrendezésre kerülő nemzetközi lakodalmas és gasztronómiai ünnepség.

Dr. Csanádi József