tagtársak, szimpatizánsok, barátaink küldték:
( a honlap szerkesztője örömmel fogadta és köszöni)

 

Csorvás lótenyésztése, lótartása és annak hasznosítása a XX. században és napjainkban

A ló az az állat, ami az embert ősi időktől napjainkig végigkísérte viszontagságos történelme során jóban és rosszban. Részese volt a nehéz munkáknak, a harcoknak, ünnep- és gyásznapjainknak.
Vagyunk itt egy páran, akik visszaemlékezünk 50-60 évre, amikor a paraszti szántó-vető, földművelő, betakarító munkáinak hosszú sorát még nem a gépek végezték, hanem a ló. A szántógép, arató- és cséplőgép megjelent ugyan, de a lassú mozgású igás ökröket az igás lovak váltották fel. Én még láttam 2-3-4 lóval szántani, vetni, aratni, terményt hordani.
A II. világháború kezdetén a TSZ tagosztályokig, Csorváson is kb. 600-as lóállomány volt az uradalmi lovakon kívül.
Nagy becsülete volt a lónak, szerették az emberek. Ennek számos megnyilvánulását tapasztalhatjuk.
Kancanevek: Kedves, Baba, Manci, Médi, Mirza, Csillag, Kesely, Madi, Démon, Giza, Janka, Vica, Tündér.
Herélt- és csődör nevek: Bandi, Ráró, Furi, Tatár, Bej, Pejkó, Daru, Huszár, Győző, Vezér, Táltos.
Sok foglalkozás őrzi emlékét: csikós, ménesgazda, lókupec, lócsiszár, lótolvaj, lovasbetyár, zsoké, fogatos, fogathajtó.
Sok nóta szól róluk, mint az ember társáról:
- „Fut a lovam árkon-bokron.”
- „Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót.”
- „Szaladj legény szaporán, daruszőrű paripán.”
- „Gyergyón innen, vagy még azon is túl, hányja-veti magát 6 ló.”
- „Befogom a lovam.”
- „Sárga a csikóm, sárga a nyereg rajta.”
- „Nyisd ki babám azt a rácsos kapudat, ereszd be a keselylábú lovamat.”
- „Szép a huszár, ha felül a lovára.”
- „Kötöttem lovamat, piros almafához.”
- „Befútta az utat a hó, társtalanul fut a Fakó.”
- „Fakó lovam a Murza, Lajta vizét megússza.”
- „Az én lovam almásderes.”

Igen, a régi időktől a 19. sz. végéig a ló volt az utazás legfontosabb eszköze, mint hátasló, a postakocsikat, utazó batárokat, úri üveges hintókat, a városi omnibuszokat (lóvasút) húzó lovak. Pl. Orosháza és Arad között egy futamodás volt a távolság (ugyanaz a ló futotta végig). A háborúhoz is rengeteg ló kellett. Pl. a II. világháborúhoz Csorvásról nemcsak a fiatal férfiakat, de a lovakat is besorozták katonának. A háború borzalmaiban a (magyar) emberek százezrei mellett a lovak tízezrei is „elestek”, megbetegedtek és meghaltak. Bizony, talán nekik is kijárna legalább egy országos emlékmű. A magyar lónak, az együtt harcoló, nélkülöző hűséges fegyvertársnak. Volt nem egy eset, amikor egy-egy ütközetben a ló és gazdája ráismert egymásra. Néhány önfeledt szomorú percre találkoztak. A középkor lovas csatáiban a páncélt viselő harcos harci ménje, vagy paripája is fején, szügyén páncélt viselt. Lehengerlő erejű volt egy ilyen lovasság rohama. A ló is harcolt, harapott, vágott (elülső lábával), rúgott a hátsókkal.
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az eszes lény, az ember ennek is megtalálta az ellenszerét. Macedóniai Nagy Sándor, a görög vezér ülő bunkersorokat ásatott a perzsa lovasság várható rohamával szemben. Ezekben a görög gyalogság pajzsai védelmében meghúzódott és éles késeivel elvagdosta a perzsa lovak lábain az inakat. (Szegény lovak!)
Napjainkban Széchenyi István óta elterjedt a lósport is Derby-k, fogathajtó versenyek, ügetők, akadálylovaglások, stb. formájában. Fogathajtásból a gazdanapokon Csorváson is rendeznek versenyeket. Erről a kiállításunkon is láthatnak képeket, ugyanígy az egyéb ünnepeken díszes lovaskocsikat, hintókat.
50 évvel ezelőtt még bandériumot (lovascsapatot) is ki tudott állítani Csorvás egy-egy ünnepi alkalomra. Erről is van kép, lehet, hogy a nézőkből lesznek, akik valamelyik ősükre ismernek.
Nálunk két komolyabb versenylótenyésztő Rökk Géza és Prág Géza voltak. Arab és magyar félvér lovakkal foglalkoztak. Kistenyésztők közül Balogh Lajosnak, Bencsik Józsefnek és Fehér Jánosnak voltak tenyészkancáik. Ők csődört is tartottak. Rajtuk kívül még Tar Lajosnak és Téren Istvánnak voltak csődöreik.
Prág Géza Zala megyéből egy elhagyott (zsidóüldözés) tenyészetből hozott néhány félvér tenyészállatot. Ezekből a csorvási tenyészetekből sikerült összegyűjteni kiállításunk szerény anyagát, meg a mezőhegyesi ménesbirtokról, vagy két évtizeden át fedeztetésre kihelyezett ménekről (Prág-Brucella és Fábián Tanya).
Az állami méneket csorvási emberek gondozták: Mészáros Lajos, Marti János és fia, Bakos Mihály, stb. A képes anyaghoz az ő házastársaik is hozzájárultak. Értékes információkat kaptam Györgyi Ádám bácsitól, Kómár István bácsitól. Ezúton is köszönetemet fejezem ki nekik.
Volt itt egy Dr. Molnár nevű zsidó orvos is, akinek a tanyája Gerendáson volt, valahol a két település között félúton. Lakóháza Csorváson a mostani közösségi házban. Csorvásiak az ő ménjeihez is jártak fedeztetni. A ménjei gondozója Kómár István volt, aki hál’ Istennek ma is él.
Végezetül köszönetet mondunk mégegyszer mindazoknak, akik munkájukkal elősegítették a kiállítás sikerét fényképekkel, relikviákkal, tenyésztési papírokkal, emléklapokkal, gyűjtőmunkával és az anyag kiállításra való rendezésével. Kérem, nézzék végig ezeket a kiállított képeket, adózzanak tisztelettel azok emléke előtt, akik régen valamikor tevékenykedtek azért, hogy a ló emléke ne menjen veszendőbe Csorváson.


Dr. Csanádi József